165 centiméter magas, karcsú testalkatú lány, az a típus, aki ehet bármennyit, mégsem hízik el. A bőre már-már betegesen fehéres, gyakran hitték emiatt, hogy valami baja van. Fenékig érő, hosszú fekete haja van, amit kiengedve hord, és frufrut visel, mely bár szemébe lóg, de ezen nem különösebben szokta magát zavartatni. Szeme kék színű, szülei mindig azt mondták, hogy olyan akár az ég. Pisze orrát általában fintorra rántja, ha valami büdöset érez. Meg kell még említeni fekete macskafüleit a feje tetején, melyek fehér bolyhosak és úgyszintén fekete macskafarkát, aminek rándulásaival néha akaratlanul is kifejezi érzelmeit. Ezek elrejtésére általában ügyelni szokott az átlagos emberek előtt.
   Öltözködési stílusa, ha nem épp iskolai egyenruháját hordja (amit előfordul, hogy csupán szeszélyből is felvesz iskolaidőn kívül) átlagosnak mondható. Egy egyszerű póló plusz kapucnis pulcsi, egy kényelmes nadrággal és tornacipővel a jól bevált receptje. Ez azért is alakult ki nála, mivel faját tekintve szinte mindig el kell rejtenie macskafüleit és farkát. Egyenruhájában ez kis nehézséget szokott neki okozni, de egy sapkával általában meg tudja oldani a dolgot.

   Mielőtt Nekomimi lett volna a felé tanúsított elvárásoknak megfelelően viselkedett, de miután hozzájutott erejéhez gyökeres változáson ment keresztül. Mondhatni régi barátai, családtagjai rá se ismernének viselkedése alapján; mintha minden eddig elfojtott érzelmét most élné ki. Nem riad vissza a törvények áthágásától, ahogy mások véleménye sem szokta érdekelni. Mindig azt teszi, amikor, amihez kedve szottyan. Nyíltan kimondja gondolatait, nem köntörfalazik, bár szereti az embereket titokzatosságával az őrületbe kergetni. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben vigyorát le sem lehetne törölni arcáról. Szórakoztatja a megfigyelő szerepe is, vagyis szívesen végignézi, ahogy mások egymásnak ugranak egy balhéban, vagy éppen megnézni egy ember reakcióját valamilyen eseményre. Egyszerűen csak a mának él, nem szokott a régi életére visszagondolni, elmondása szerint azt teljes mértékben maga mögött hagyta. Eddig kóbor macskaként tengette a napjait, de a társulástól sem zárkózna el, ha a többiek szórakoztató egyéniségek lennének, hisz az izgalmakat keresi folyamatosan. Az már más kérdés, hogy semmiféle szabályt nem tartana be, és a társai agyára menne.
 

   Kiotóban látta meg a napvilágot egy középosztálybeli japán család elsőszülött és egyben egyetlen gyermekeként, emberként. Édesapja üzletember, aki éjt-nappallá téve dolgozik a megélhetésük érdekében, míg édesanyja háztartásbeli, aki a kezében tartja az otthoni teendőket, és nevelte Hikarit. Az iskolában nem különösebben kiemelkedőn, de azért rosszul sem teljesített, ugyanígy volt a sportok terén is. Mondhatni egy teljesen átlagos életet élt. Soha nem beszélt róla, de mindig is utálta ezt. Ki akart tűnni a tömegből, egy különleges, szabad életstílust folytatni, ahol nem kötik korlátok és a társadalmi rend. Mindezek ellenére egyszer sem bírta összeszedni bátorságát, hogy hasonlóan cselekedjen, magába fojtotta személyiségének ezen részét. Inkább egy 'álarcot' öltött magára, és a felé támasztott elvárásokat próbálta teljesíteni. Környezete és barátai ebből csupán annyit vettek észre, hogy néha elmereng vagy elkomorodik, de nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget.
   Ezekben az időkben iskolába menet szemtanúja volt annak, hogy elgázoltak egy fekete macskát. A lány néhány másodpercnyi tétovázás után életét kockáztatva szaladt ki az útra megmenteni az állatot. A sofőrök őrült dudálása és szitokszavai közepette vitte le az aszfaltról szegény párát. Ha később visszagondolt a történtekre, azzal magyarázta magának cselekedeteit, hogy ő is végre akart valamit hajtani egyszer az életében, és ekkor mert cselekedni. A macskán viszont már nem tudott segíteni. Hiába vitte be egy állatkórházba, menthetetlennek bizonyult. Mivel haza nem állíthatott a tetemmel, egy parkban temette el egy terebélyes tölgyfa alá. Virágot szedett a sírra, és egy imát is elmondott fölötte. Ekkor hirtelen megmagyarázhatatlan álmosság lett úrrá rajta, és minden elsötétült előtte. Eszméletlenül rogyott le a fűbe. Álmában mintha egy fekete macska körvonalait látta volna.
   Mikor magához tért, az első dolog, amit észrevett, hogy a nap kezd lemenni, a második dolog akkor tűnt fel neki, mikor ösztönösen hátra akart simítani egy hajtincset. Az ujjai a feje tetején egy puha bolyhos fülben akadtak meg, ami hozzá tartozott! Hirtelen felugrott és ekkor érzékelte a fekete macskafarkat, amely szinte természetesen rándult meg a lány ijedelmében. Hosszú percekre volt szüksége, hogy elmúljon a sokkhatás, és meg tudjon mozdulni dermedtségéből. Hiába csípett bele többször is karjába, amíg az teljesen kivörösödött, nem változott semmi sem. „ Az elütött állat szelleme megérezte jótevője erős vágyát arra, hogy kitörjön a hétköznapok szürkeségéből, ezért beleköltözött a lányba, egy macska erejét kölcsönözve neki.”- rakta össze később az igazságot álomfoszlányaiból. Azokban az időkben, viszont még nem tudott erről, ezért teljes pánikban, a feje köré csavarva sálát rohant haza a néptelenebb utcákon, hogy ne lássa meg senki.
Szerencséjére a lakásukat üresen találta, anyja egy cetlit hagyott neki a hűtőn, miszerint elment bevásárolni, apja pedig még éppen túlórázhatott. Hikari elképzelni se tudta, hogy így mutatkozzon szülei vagy barátai előtt. Arról nem is beszélve, hogy mit tennének vele az emberek, ha ez kitudódna… Kétségbeesésében lehuppant az ágyára, és gondolkozni kezdett. Nem hitte, hogy ezt képes lenne titokban tartani, ebben az esetben pedig csak egyetlen ötlet jutott eszébe, ilyen feldúlt lelkiállapotban, a szökés. Sebtében kiborította iskolatáskájából a könyveket és helyettük a legfontosabb holmikat dobálta be távozásahoz, aztán nagy lelkiismeret-furdalás kíséretében, de szülei spórolt pénzét is zsebre vágta. Végül kapkodva írt egy cetlit: „Leléptem, ne keressetek, mindig is szerettelek titeket! Hikari”