|
Témaindító hozzászólás
|
2014.07.05. 23:26 - |
 |
[7-1]
Jamie Crane
Szegény, egész idő alatt itt ült. Mondjuk azért látszódott rajta, hogy néha-néha elkoppant, mert azért eléggé álmos tekintettel szemléltem az időközben begipszezett lábamat, ami így kb. háromszor akkora volt, mint általában. Soha nem volt még mankó a kezemben, természetesen eléggé tökéletlenül is kezeltem őket. Kb. úgy nézhettem ki, mint egy szédelgő részeg, vagy mint aki beszívott.
- Jaj, nem, dehogy. Boldogulok. - tettem határozott kijelentést, aztán elnevettem magam. - Komolyan egész idő alatt vártál? Nyugodtan elmehettél volna. - mosolyogtam. - De azért köszönöm. - tettem hozzá rövid szünet után.
Tekintetemet az ablakra fordítottam, melynek üvegén keresztül látszodt az időközben leereszkedett sötétség. Fogalmam nincs, mennyi időt csücsültem az orvosiban, de abban biztos vagyok, hogy kínlódás volt nekem is, és Mack-nek is.
- Na jó. Irány aludni! - mondtam, azzal kicsit - nagyon - idétlenül elindultam. |
Mack G. Archer
Egy örökkévalóságba telt, mire kinyílt az ajtó. Félig el is bóbiskoltam, de mindig sikerült ébren maradnom, megcsíptem magamat meg ilyesmi. Véletlenül se kezdtem el számolni a perceket vagy a bárányokat. Egy darabig csak néztem Jamie-t és a Lábát. Komolyan, mintha még egy lábat kapott volna, elég furin nézett ki és szerencsétlenül is. Lassan feltápászkodtam és elkezdtem dörzsölni a hátsómat, mert hát elnyomtam rendesen. Teljesen reflex-szerűen jött a kérdés:
- Segítsek valamiben? - Két mankója volt! Kettő!
Már nem szívhattam vissza, Jamie kicsit kótyagosnak látszott, lehet, hogy a gyógyszerektől. Annyira hülyének éreztem magam, hogy csak a kezeimet tudtam tördelni. Jó kis nap. Örökké emlékezni fogok rá. |
Jamie Crane
Kicsit sajnáltam azért, hogy kiment. Néha jól esik, hogy van melletted valaki, miközben puzzle-oznak a csotjaiddal, de most ez van.
~ Nem vagyok már óvodás ~ mondtam magamnak, miközben a doktornő elkezdett nyugtatgatni, hogy nem fog fájni, és a többi... tudni illik, amit csak úgy rutinból általában ilyenkor mondanak az orvosok csak azért, hogy a betegek úgy érezzék, mintha törődnének velük. Időközben bekenték a lábamat valami sárga izével, és helyre puzzle-ozták a szilánkosra tört bokámat. Egy kicsit mintha fájt. Sajgott. Na jó... Így, hogy a fájdalomra gondoltam - mivel nem nagyon volt más szórakozásom -, rémesen fájt, ordítani tudtam volna. Meg aztán a nő is elég durván dolgozott, és még egy fájdalomcsillapítót vagy egy zsibbasztót sem adott. Kíváncsi vagyok, hogy kapott ez diplomát.
Jó hosszú idő telt el, mire kész lett. Egy jó nagy gipsszel a lábamon és két mankóval a kezemben tessékelt ki a doktornő az orvosiból. Meglepetten láttam, hogy Mack még mindig itt van. |
Mack G. Archer
Mikor megtapogatta Jamie lábát nekem összerándult az arcom, de nem számítottam arra, hogy Jamie csontjait azonnal helyre akarják rakni. A hely elég korszerűnek tűnt és nem is találtam okot arra, hogy maradjak. Nem, nem kívántam látni Jamie-t ruhák nélkül, megráztam a fejemet és fintorogtam.
- Nem, kösz...
Miután kiléptem az ajtón, eszemebe jutott valami. Lehet, hogy ezzel a kérdéssel arra akart utalni, hogy szeretné, ha én bent lennék. Lehet, hogy fognom kellene a kezét vagy valami! Vagy nem akarta lássam sírni, bár ez tűnt a legvalószínűtlenebbnek. Bent kellett volna maradnom, a francba! De nem mehettem újra be! Az ajtó mellett a falnak dőltem és lecsúsztam a földre. Meg fogok őrülni a várakozásban. Folyamatosan az járt a fejembe, hogy rosszul döntöttem. És percenként beakartam rontani. Halkan hallgatóztam, de nem hallottam semmit. |
Jamie Crane
Mack segítségével valahogy sikeresen eljutottunk az orvosi kabinettig. Kicsit érdekes utunk volt... Természetesen a lában annyira fájt, mintha éppen most hasították volna ketté. Aztán meg út közben összeakadtunk két emberkével is, akiket Mack gyorsabban lererendezett, mint hittem. Bár mikor megláttam az első emberkének a képét akkor, amikor Mack a korcsolyás részhez ért, elfogott a röhögés. Szegény olyan mutrát vágott, hogy több se kellett.
Az orvosi ajtaját egy ráncos vénasszony nyitotta ki. Haja fehér, mint a tej, arcát pedig felszántotta az idő ekéje. Ezzel még szerencsére nem találkoztam, úgy űnt, most jött el az ideje. Bekísért az orvosiba, és lefektetett az ágyra. Macket majdnem kizárt... szegény. Megvizsgálta a doktornő a lábamat. Egy kicsit erősebben fogta meg, mint ahogy gondoltam, így egy kicsit (egy kicsit nagyon) belesajdult. Hát ami igaz, az igaz, jó keménykezű asszonyság volt. És persze megállapította, hogy szilánkosra törött. Nagyszerű. Ezt eddig én is tudtam. Azt mondta, hogy a kezeléshez le kell húzzam a nadrágomat.
- Nagyon szíved vágya, hogy láss nadrág nélkül? Ha nem, akkor akár ki is mehetnél... - mondtam Mackre nézve. Persze kedves volt, meg minden. Ezért kérdeztem meg inkább, hogy akar-e maradni vagy nem. Persze csak az én sajátos módomon. |
Mack G. Archer
Szépen elbicegtünk az orvosi szobába, szerencsére csak ketten kérdezték meg, hogy mi történt. Az elsőnek elkezdtem magyarázni, de mikor a korcsolyázást megemlítettem neki, fejét csóválva lelépett. A másodiknak már csak annyit mondtam, hogy hosszú. Jobbulást kívánt Jamie-nek. Bekopogtam az orvosiba és szinte azonnal nyílt is az ajtó, egy nő állt velem szembe és eléggé meglepődtem. Aggódva mért végig majd szinte csalódottan jelentette ki, hogy nekem nincs semmi bajom. (Csak az oldalom és a kezem fájt baromira, de ez tényleg katona dolog!) Egyébként se azért jöttem, hogy engem vizsgáljanak meg, hanem Jamie-t. Szerencsére felnyögött, így a doktornő észrevette őt is. Azonnal kezelésbe vette és betámogatta a szobába. Majdnem rám csapta az ajtót, de csak azért is bementem. Hogy lássam, nem súlyosbítja-e a lökött állapotát. Ugyanis hallottam olyan orvosokról, akik direkt megbetegítik a pácienseiket, hogy több pénzt adjanak ki orvosra és gyógyszerekre. Nem volt szimpatikus ez az orvos... |
|
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
