|
Témaindító hozzászólás
|
2014.07.05. 23:06 - |
 |
[6-1]
 Egy pillanatig csak néztem rá és próbáltam megemészteni azt a kérdésáradatot, amit nagyjából tónyolc másodperc alatt kaptam. Aztán egy pillanatra elnevettem magam, majd a fejemet megrázva szólaltam meg végül.
- Laura - kezdtem a bemutatkozás lehetőleg legrövidebb formájával, aztán újra felidéztem magamban a kérdéseket, amiket nemrég feltett, már amennyire emlékeztem belőlük. - Chicagoból, azért jöttem, mert tavaly ballagtam és gimnázium kellett, és bár földrajzból kivételesen jó vagyok, sajnos még csak tippem sincs, hogy az hány kilométerre lehet - adtam meg végül azt hiszem, mindenre a választ, miközben ő leült mellém, és a rajzomat szemlélte.
- Köszi - mosolyogtam halványan. - Talált, bár azért annyira nem tartom magam tehetségesnek, hogy úgy érezzem, valójában azon a helyem - tettem hozzá már vigyorogva. A galopp alap volt nekem, de hogy miért pont a rajzot jelöltem be mellé, arról fogalmam sincs.
- És most jöttem, a szünet elején, szóval még nem igazán tudom megmondani, hogy szeretem-e, vagy nem - vontam meg a vállam kissé tanácstalanul. - De mindenesetre eddig jónak tűnik - gondolkoztam el hangosan.
- Viszont most te jössz - jelentettem ki. - A nevedet már tudom, szóva honnan jöttél, mikor, miért, milyen szakon vagy? - néztem rá összehúzott szemekkel, de közben láthatta rajtam, hogy mosolygok, így nem veszem véresen komolyan a dolgot. |
Jamie Crane
- Szia! - moslyogtam a még ismeretlen lányra, mikor felém fordította a fejét. Tényleg igazi! Van társaságom! Ez némiképp jó jel, nem? - Nagyon örvendek, Jamie vagyok! Hogy hívnak? Honnan jöttél? Miért jöttél? Az hány kilométerre van? - zúdítottam szegénykére a kérdésáradatot. Na jó, ezért nem kéne abszolút idiótának tűnjek, de szerintem az első benyomása már most az rólam, hogy nemrég engedtek ki a diliházból. Jó, néha kicsit ügyetlen, hülye és ezeknek egyéb változatai és alfajai jellemeznek, de azért viszonylag normális vagyok.
Amikor ezt így megtárgyaltam magammal, leültem a mellette levő székre, és a rajzát kezdtem szemlélni. Hmm... Ha metaforikusan szemléljük ezt a kis tollrajzot, akkor a sírkövek azért eléggé hasonlítanak ezekhez a székekhez... és mi van ha ezt az egészet egy temetőnek képzeli el? Szegény focisták... Azért bizonyos értelemben sajnálom őket, hogy egy temetőben kell játszaniuk, mégis elég szép lett a rajz, mondhatni "művészi".
- Nagyon szépen rajzols. Lefogadom, hogy rajz szakon vagy. - bólogattam mosolyogva. - Szereted ezt a sulit? Vagy... mikor jöttél? Én nemrég iratkoztam be, eddig tetszik, de most a szünet miatt rettenetes unalom van. Már abszolút nincs, amit csináljak. Te nem unatkozol? |
Elsőként arra kaptam fel a fejem, amikor egy sikítást hallottam, de mivel a fülemben üvöltött a zene, fogalmam sem volt, honnan eredhetett a hang, így végül arra jutottam, hogy biztosan az udvarról jött, majd visszafordulva a laphoz csináltam tovább, amit néhány pillanatra félbeszakítottam.
Pár perc múlva aztán mintha valaki mellém állt volna, így a kezem megállt a vonalak húzása közben, és csak a szememmel, de oldalra néztem. Igen, valaki szobrozott mellettem, és csak remélni tudtam, hogy az illető valódi, és nem a rajzon szereplő sírok közül szivárgott ki valamelyik nem éppen kellemes rokonom. Végül oldalra fordítottam a fejem, és ránézve a lányra tudatosítottam magamban, hogy ő valószínűleg igazi, hacsak nem az illető ismerősöm váltott kinézetet megtestesülése közben.
- Ööö... szia - köszöntem neki végül, miután abbahagyta a meredt álldogálást, és... megbökött. Igen, a mellettem lévő lány szó nélkül fogta magát, és megbökött. És aztán elgondolkoztam, hogy ez a valóság, vagy most hallucinálok-e. |
Jamie Crane
És végre elérkezett hozzánk a várva várt őszi szünet. Azaz, hogy pontos legyek, én nem vártam annyira. Az a helyzet áll fenn ugyanis, hogy nem mehetek "haza", így a suliban kellett maradnom egy egész álló hétig majdnem teljesen egyedül. Szívás, de ez van. De ez még hagyján, az unalomról ne is ejtsünk szót.
Szóval éppen ott tartottam, hogy már kétszázadszorra pipáltam ki a szüneti terveim listáján az "Ágyon üök, és unatozok" pontot. Mondjuk, nem mintha túl sok alternatíva lett volna, de most ráfogjuk, mert mint mindig, én bizony megmondom a tutit.
A komoly tevékenykedéseim közepedte eszembe jutott, mi lenne, ha körbenéznék a suliban. Úgyis csak nemrég jöttem, nem ismerek még minden zeg-zugot, úgyhogy ideje felfedezni. Kimentem a szobából, leugráltam a lépcsőn, és az aulán keresztül már át is vágtattam az udvarra.Körbenéztem: egészen tanácstalan voltam az első állomásomat tekintve. Végül megakadt a szemem a sportcsarnokon. Odarohantam, és nagy áhitattal beléptem a hetelmes terembe. Igaz, itt már jártam, de mindig nagyon élveztem, ahogy visszhangzik. Sikítottam egy hatalmasat, aztán hallgattam, ahogy a hangom ismétlődik. Sokkal jobb volt, mint számolgatni a pókokat a szoba plafonján.
Ahogy így körbenéztem, egy lányt pillantottam meg a lelátón. "Társasáááág!" - kiálottam fel gondolatban. Már mindjárt jobb kedvem lett, amint megláttam egy valódi, hús-vér embert itt. Odasomfordáltam hozzá. Megálltam. És néztem... És néztem... És néztem... És mikor már eleget néztem, nekiálltam, és a rajzát néztem. Egész szép alkotás volt így tollal. Megböktem: ki tudja, nem-e illúzió? Aztán elnevettem magam. |
Tekintve, hogy őszi szünet van, elég kevés emberrel akadtam eddig össze az iskolában. Normális ember valószínűleg hazautazi ebben az időszakban, de mivel én az elején költöztem be, teljesen értelmetlennek láttam visszautazni Chicagoba, így végül maradtam, és próbáltam kiigazodni az iskolán, ami természetesen nem igazán sikerült elsőre. Végül mára már kevésbé hosszas bolyongás után a sportcsarnokban kötöttem ki. Nem vagyok egy fitt alkat az itt végezhető tevékenységek terén, de nem is ebből a célból jöttem ide, sokkal inkább szükségem volt egy helyre, ahol néhány órát együtt tölthetek a vázlatfüzetemmel és a zenelejátszómmal.
Na, most tekintve, hogy a rajz szakra is csak véletlen keveredtem, úgy éreztem, igazán rám fér valamennyi gyakorlás, így nagyjából a legfelső sorba ülve, fehúzott térdekkel kerestem egy üres oldalt a már agyonhasznált füzetben, és a fülembe dugva a fülhallgatót indítottam el a zenét, majd fintorogva tovább is váltottam egy Green Day számról az emlékek hatására.
Valószínűleg elsőre elég furcsa látványt nyújthattam, ahogy a totál üres csarnokban az előttem lévő székeket kezdtem vázolni lassan, de ennyit megengedtem magamnak, elvégre ha ihletet kapok, az autópálya szélén is hajlandó vagyok leülni, csakhogy megvalósítsam azt. Nagyjából félóra után kezdett görcsbe állni a bal kezem, így elengedve a tollat egy pillantást vetettem az egész műre, majd folytattam. Szerettem a tollal készült rajzokat, jobban, mint bármiféle ceruzásat. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy valaki elmeháborodottnak nézne-e, ha belépve meglátna egymagamban ücsörögni itt, miközben az elém táruló látványtól megihletődve rajzolok, csak sajnos a székek már sírkövekké változtak útközben, és a pálya is a Michigan-tóvá változott. |
|
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
